„Nem egy nyelvet beszélünk." Szoktuk mondani, ha teljesen eltérnek a vélemények és látszólag nincs közös pont. De mi van, ha a vélemények megegyeznek, csak mást-mást értünk az egyes kifejezések alatt? Mi van, ha nem a véleményekkel, hanem a szavakkal van a baj? Ismerjük a viccet a székely bácsival interjút készítő riporterrel… Sokszor ez az érzésem az egyházi nyelvezettel kapcsolatosan is. Bibliaismeret vizsgán, egyre ritkábban ugyan, de visszaköszön Károli nyomán a sok vala, méne, láta stb., még ott is, ahol másképp fogalmazott veretes nyelvén a gönci esperes csapata. Mert hát így egyházias, jobban belesimul abba a világba, amelyről beszélünk. Lehet azonban, hogy a befejezetlen múlt nemcsak itt-ott felbukkanó nyelvi csökevény, hanem egy átfogóbb szemléletbeli tényállás kórisméje egyházainkban. Nem tudjuk befejezni, magunk mögött hagyni a múltat. A múltban élünk miközben az eljövendő jövőről próbálunk beszélni. Múltba néző prófétai beszéd…

Gesztusainkkal és nyelvezetünkkel egy letűnt hajdant akarunk, akár tudatosan is, megidézni, amikor még súlya volt az egyháznak. Visszavágyunk a tegnapba, ahol, ami már nincs, önmagában való értéket képvisel. Az ókori történetírás is ismeri ezt, mi több, némelyek szerint annak DNS-ébe van kódolva. Az első történetírások, jobban mondva, a mai szemmel történeti érdeklődésű szövegnek tekinthető alkotások, Jan Assmann kulturális emlékezetre vonatkozó rekonstrukciójában legalábbis, mindig valamilyen katasztrófát próbálnak magyarázni. Ezekben a jelen helyzetét a múltban tapasztalt ideális állapotok megromlása okozta, és ezért szükséges az eredeti helyreállítása. Ha ez így van, az archaizálás az ember alapvető jellemzője. Nem tud másként gondolkozni, beszélni senki. Sokszor az egyház sem. De milyen árat kell ezért fizetnünk?

Először is együtt jár ezzel valami mesterkéltség. Ha prédikálunk, akkor „szűkölködünk segedelem nélkül”, ha nem, akkor „bajban vagyunk és nincs ki segítsen”. A szószéken „tusakodunk”, és „diadalt veszünk”, azon kívül „küzdünk” és „győzünk” vagy „sikert érünk el”. És persze ez szép. És ha valaki jól csinálja, az már önmagában is érték. De talán nem is az a baj, hogy a magyar felsőfok +-ra van szükség egy prédikáció megértéséhez, hanem az, hogy ezzel kicsit olyanná válik minden akár egy kosztümös filmben. Szép, szép, de nem valódi. Akarom mondani fake. Nem beszélve arról, hogy egy-egy egyházi esemény úgy is néz ki, mint egy jelenet az Egy magyar nábob-ból…

Mindezzel a hangsúly áttevődik a formára. Talán túl sok időt töltünk el azzal, ahogy mondunk valamit, ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy mit mondunk. Mert persze nem mindegy, hogy Szentlélek vagy Szent Szellem, vagy esetleg kisbetűvel minden „szent” nélkül „lélek”. De nem az a lényeg, hogy kiárad, leszáll, – vagy nevezzük bárhogy – , vagy sem? Hogy jelen van közöttünk és bennünk és hat rajtunk keresztül? Kicsit olyan, mint mikor az ember megkérdez egy öreget, hány éves, és az azt mondja, hogy már a 82.-ben jár, azaz még 81 éves. Nagyon kell ám figyelni, hogy mit is mond: tölti, tapossa vagy belelép, de egy perccel se lesz a megfogalmazástól se fiatalabb se idősebb. A szék nem azért szék, mert meg tudom nevezni, és attól sem lesz bicegős, ha összekeverem az asztallal. A baj ott kezdődik, ha nem ülni akarok rajta.

Nem szabad összekeverni a jelt a jelzett dologgal. A nyelvre még inkább igaz ez, mert az nem is csak egy jelrendszer, hanem metaforahalmaz. A kognitív metaforaelmélet szerint a nyelvben a legtöbb elvont kifejezés mögött egy-egy fogalmi metafora áll, amely már a puszta említésével is behív egy egész vonatkoztatási tartományt (keretet), pozitív és negatív zöngéket, közös kulturális asszociációkat és személyes élményeket. Ebből az következik, hogy a nyelv nem egyenlő a valósággal. Annak csak töredezett és pillanatnyi leképzését nyújtja, míg a valóság mérhetetlenül összetettebb és változékonyabb annál, mint amit mi nyelvileg ki tudunk fejezni. A világban számos olyan dolog van, amire se fogalmunk, se szavunk sincs. Kísérletek mutatják, hogy a nyelv és nyelvhasználat mennyire meghatározza azt a módot, ahogy a világot látjuk. Pl. számos nyelv nem rendelkezik külön szóval a kék színre (pl. az ógörög és számos törzsi nyelv), hanem annak árnyalatait külön szavakkal, vagy más színekhez sorolva nevezi meg. Hogy mindez nemcsak nyelvi kérdés, mi sem mutatja jobban, minthogy azok a népek, amelyek nem rendelkeznek külön szóval a kékre nehezebben is különböztetik meg azt a zöldtől, míg ha külön szavuk van két kék árnyalatra, sokkal gyorsabban és pontosabban tudják szétválasztani őket, mint azok a népek, akiknél a kék egy tág gyűjtőfogalom. Félreértés ne essék. A szem mindegyik esetben ugyanúgy működik. De az agyban az információfeldolgozás már társadalmilag, jelen esetben nyelvileg meghatározott. Ez azt jelenti, hogy a nyelv a világképünk alakításának megkerülhetetlen eleme. Amit mondunk vagy nem mondunk nagyban meghatározza azt, ahogy a világot látjuk. Mondhatnám így is, a világot szavakból építjük.

A szemünk kb. 200 színárnyalatot tud megkülönböztetni. Mivel azonban ennyi szavunk nincs a színekre, ezért a színes világot nagyon leegyszerűsítve adjuk vissza, még ha nem is fekete-fehér árnyalatokkal. A nyelv és bármilyen szöveg tehát nemcsak, hogy nem képezi le a valóságot, de le is egyszerűsíti, sémákba szorítja, megfoghatóvá teszi a sok megfoghatatlant.

De térjünk vissza a metaforákhoz, azaz a szavakhoz. Vannak költői metaforák természetesen, de most nem erről van szó, hanem hogy minden szó egyben egy egész gondolatvilág kitüremkedése. Ez azonban kulturálisan és időben is nagyon is kontextusfüggő. Vegyünk ismét egy beszédes példát. Ha ma azt mondjuk kaszinó, akkor erkölcsileg kifogásolható fogadások, szerencsejátékok, eljátszott vagyonok, esetleg tönkrement családok történetei jutnak eszünkbe, és természetesen Las Vegas. A szó tehát nemcsak egy jel, amely megnevezi számunkra, hogy ott különféle szerencsejátékok folynak, hanem sugall valamit, és alapvetően egy társadalmilag negatív felhanggal rendelkezik, ezért már önmagában is egy metafora. De a 19. században Széchenyi István maga alapította a Pesti Casino-t, amelyet az értelmiség találkozási pontjának, a nemzet önszervezésében szerepet játszó kulturális egyletnek szánt. Majd’ kétszáz évvel ezelőtt tehát a nemzet jövőjén gondolkodó, tenni és a társadalmi életben aktívan résztvevő réteg járt kaszinózni, amely igen dicséretes volt. Azt hiszem innen érhető, hogy miért lehet problémás, ha a nyelv nem a mai társadalmi valósághoz igazodik.

Ha azt mondom „Isten király”, vagy az „ő országa királyság”, az a ma hallgatósága számára nem tud behívni semmilyen történelmi tapasztalatot, rögtön a népmesék világában találjuk magunkat, vagy valamilyen fantasy-sorozat képkockái elevenednek meg előttünk. De semmiképp nem értjük és nem érezzük át annak a népnek a fájdalmát és reménységét, amely az Újszövetség korához viszonyítva 600 éve várta a messiás-királyt és az ország függetlenségének helyreállítását. Maximum, ha sokat magyarázzák, értelmi szinten valamit be tudunk fogni a metaforából, amely azon túl is csak metafora marad. Merthogy Isten király? Bizonyára. De azt hiszem a legtöbben mégiscsak abszurdnak tartjuk azt az elképzelést, hogy mialatt mi itt a földön éljünk az életünket Isten valamilyen arany trónon ülve, koronát viselve a fején ücsörög valamilyen márványpadlós trónteremben. Arról is tudunk, hogy van országa, de az is éppoly abszurd, ha elkezdjük elképzelni, hogy majd valahol útban a menny felé megjelenik az országtábla, és annak fővárosába a mennyei Jeruzsálembe érkezünk, ahol választhatunk, hogy a 12 törzs nevéről elnevezett kapuk melyikén akarunk majd bemenni (Jel 21,12). Mert a fenti mondatok mindegyike metafora. Az út, a város, a kapu, maga Jeruzsálem is. A mennybe nem vezet út, mert nem egy hely. Ugyanakkor pedig Jézus az út (Jn 14,6) és ott, helyet készít nekünk (Jn 14,2-3). Mi csak a metaforákon keresztül tudunk beszélni bármiről. A metafora és a céltartomány között mindig hasonlóság áll fenn, de a különbség a teológia területén mindig nagyobb, mint az egyezés.

Az Istenről szóló beszéd esetében az okozza a nehézséget, hogy nem ismert a céltartomány, mit is akar megnevezni, hiszen épp az ismeretlensége miatt kell mondani róla valamit, folyamodunk a metaforákhoz. A végtelent nem tudja felfogni az agyunk, mégis kénytelenek vagyunk egy szóval jelölni, amely elvisz bennünket a megismerés határára. De ez igaz magára Istenre is. És ha valaki ezen a gondolaton megbotránkozik, kérem olvassa el idáig ismét a fenti írást. Ha minden elvont fogalom egy metafora, és ha Isten országának elemei is mind utaló jellegűek, maga az Isten szó is az. Az is az marad, ha azt mondom, hogy ő személy, és az is, ha azt mondom, hogy a világ rendező elve, maga az univerzum és annak törvényei az Isten. Mindkét esetben egy-egy metaforát használok egy fizikailag leírhatatlan, kimondhatatlanul komplex valóságra. De tovább is mehetünk. Isten nem úgy Atya, ahogy én apja vagyok Áron fiamnak, és ő sem úgy fiam, mint Jézus az Atyának. A II. Helvét Hitvallás (III:2) azt mondja, hogy a Fiú „kibeszélhetetlen módon született”, amellyel épp ezt a problémát érzékelteti. A nyelv nem képes arra, amire vállalkozik. Az Atya és a Fiú megnevezés, bár a legtöbb, amit a teológiai nyelvezet Istenről elmondhat, mégis mind csupán gondolkozásbeli segédletek, hogy beszélni tudjunk arról, aminek láttán szánkra kellene tegyük a kezünket (Jób 40,4). Ugyanígy a halál utáni titok, amelyet a Szentírás a feltámadás kulcsszavával köt össze, az élet metaforájával ragadható meg, míg a Szentírás szerint az teljesen más, mint a biológiai létezés, sőt ellentétes vele. A nyelv képeivel, elvont fogalmaival, metaforáival megsejthetünk valamit abból, ami leírhatatlan. Bármit is mondunk, legbeljebb egy jó hasonlat lehet, de az, hogy mennyire jó, koronként, kultúránként, közösségenként és újabban egyénenként is változik.

A fentiekből egy nagyon fontos logikai következtetést vonhatunk le. Ha Isten létezik, azok számára is létezik, akik nem így nevezik meg. A szék nem attól szék, hogy én úgy hívom. Isten sem attól Isten, hogy őt ekként szólítom. Ha létezik és hat a világra, akkor az agnosztikus és az ateista is valamiféleképpen viszonyul Istenhez, legalábbis azokhoz a jelenségekhez, amelyeket mi Isten megtapasztalásának nevezünk. Csak éppen másként nevezi meg: véletlen, evolúció, kvantum-összefonódás, esetleg főtt sonka vagy bor (Hamvas Béla nyomán). Ezekben az esetekben talán nem a kifejezéseken kellene fennakadnunk, legalábbis első körben, hanem a közös valóságról kellene elkezdenünk beszélgetni.

Innentől kezdve az egyház előtt két lehetőség áll. Vagy azt várja el az emberektől, hogy tanulják meg azt a metaforarendszert, amelynek vonatkoztatási tartománya egy kétezeréves letűnt királyság társadalma, és amelyet megterhelt a kétezer év alatt kétezerötszáz év filozófiája, vagy maga is megpróbál idegen nyelveket tanulni. Egy pünkösd utáni egyháznak illene poliglottnak lenni. Az egyháznak nem szabad attól félnie, hogy kinevetik, mert akcentussal beszéli majd a megszólítottjai anyanyelvét. A teológia Istenről szóló beszéd, nem pedig isteni nyelv.

Első lépésként talán elég lesz az egyházi nyelvezetet a beszélt nyelvhez igazítani. Na, nem arra gondolok, hogy most már szlengben kellene prédikálni. Emlékszem teológus koromban a helyenként még meglévő ellenállásra a. „zsurnalisztika nyelvén megfogalmazott új fordítású” Bibliával szemben (MBT). Ma már alig van fehér holló, aki a Károlit olvasná a teológusok között. Olyasmire gondolok, hogy próbáljunk meg az emberek számára érhető metaforákkal magyarázni a metaforát. Vagy még inkább ne is magyarázzuk, hanem hagyjuk, hogy a metafora az legyen, ami. A végtelen törtmásodperce az időfelettiségről szóló dadogó nyelvben…