„… hogy Istenbe vessék reménységüket”. Kozma Zsolt igehirdetése elhangzott a Reformáció 500. évfordulóján tartott ünnepségen

A 78. történeti zsoltár bevezető verseit olvastam fel. Ászáf, vagy valamelyik tanítványa tesz bizonyságot arról, hogy Izráel népének konoksága, szövetségszegése ellenére az Úr megújította kegyelmét, s ezt sok rendbéli csodatetteivel bizonyította. Ezt a tanítást adja át tanítványainak, és felelősséggel ruházza fel, hogy adják majd tovább a jövő nemzedéknek.

1. Ebben az emlékező évben, s ezekben a napokban különösen, 500 éves protestáns múltunkat idézzük fel. Bizonyára többször is elhangzik, hogy Isten velünk volt, vagy ennél is több, ő alakította történelmünket. De hozzá kell tennünk azt is, hogy Ő velünk élte a történelmet, úgy, ahogyan ószövetségi népével is. Dorgált és megbocsátott, mint hős harcolt népével, együtt élte a történelmet az övéivel, egészen addig, hogy Fiában, a kereszthalált szenvedett és feltámadt Jézus Krisztusban vállalta ezt a mi, szenvedésekkel is terhelt történelmünket. A történelem az élet tanítómestere – ezt a magyarul is idézett szólást keresztyén módra kell megfogalmaznunk: Isten történelme az élet tanítómestere. Ő bekeblezte erdélyi protestáns egyházainkat a maga történelmébe, így Isten történelme a mi történelmünk, és a mondat így is igaz: a mi történelmünk Isten történelme. Ez világlik ki a bevezető versek utáni történeti áttekintésből.

2. Isten behelyezte a Törvényt, a Tórát népének tudatába (Izráelbe, 5a v.), mint ahogyan egykor Gilgálba beásták az emlékköveket, amelyekre felírták az igéket. Ez tartotta meg és tartotta egybe Izráel népét az évezredeken át. A középkori rabbi azt mondta, hogy a Tóra maga a szó, s ez a mi olvasatunkban azt jelenti: ige, amely végighaladt csodálatos módon az Anyaszentegyház 2000 éves történelemén. Most a reformációban „megtalált” igére emlékezünk, és arra, hogy a Szentírás miképpen kísért végig az évszázadokon és határozta meg életünket. Ezt az igét hirdettük templomainkban, tantermeinkben: megszólalt a Lélek által ihletett ige, tovább adtunk az évtizedeken át, szószékről szószékre. A 16. század közepén itt, Kolozsváron, templomban és piactéren hangzottak el Kálmáncsehi Sánta Márton, Heltai Gáspár, Dávid Ferenc prédikációi, majd egy évszázad múlva máshol Erdélyben, Geleji Katona István és Medgyesi Pál beszédei, el egészen a kolozsvári-budapesti Ravasz Lászlóig. Két iskolánk ünnepelheti az idén alapításának 460. évfordulóját, a ma Bolyai nevét viselő marosvásárhelyi református és az egykori unitárius, amelynek szellemi örököse a mai János Zsigmond kollégium. Ezekért a „szószékekért” és „katedrákért” adunk ma hálát Istennek, és vállalunk felelősséget a jövőre nézve, hogy nem hagyjuk a templomot s az iskolát (Reményik).

De ennél többet kell most mondanunk, elsősorban azért, mert a felolvasott alapigében nem is a templomokról és iskolákról van szó, hanem a családokról, az atyákról és a fiakról. A zsoltáríró őket kötelezi, hogy adják át fiaiknak, unokáiknak Isten nagyságos dolgait. Amikor az édesanya, édesapa szembe néz (szemébe néz) gyermekével és biztatja őt: ne félj fiam, kislányom, Isten eddig is megsegített, ezután sem hagy el, elég lesz a keresetem, és eltartalak titeket… meggyógyul testvéred… este ne felejts el imádkozni… menj el a vallásórára, majd megkérdezem, hogy ott mit tanultál… Szavak, amelyek szülői szeretetből, gondoskodásból fakadnak. Szavak, szavak, igen, de ha a Lélek érinti ezeket, igévé lesznek, s amikor a szülő megfogalmazza, igehirdetéssé válnak. Ez nem liturgia, nem tanmenet kérdése. Tudjuk, hogy a család, a szülők hit szerinti nevelése a templomok és az iskolák alapja, tudjuk, hogy ettől függ az, hogy milyen „jövő nemzedék” lesz, és az, hogy egyáltalán lesz-e. Mert ha nem, akkor beteljesül rajtunk Jézus szomorú-ítéletes próféciája arról, hogy ha a tanítványok elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Lk 19,40). De az a reménységünk, hogy ha az ige családról családra, nemzedékről nemzedékre öröklődik, akkor a szószékek és a katedrák sorának se lesz vége. Ennek kezessége a történelemben eddig velünk együtt járó Isten. De Isten nem mentesít a felelősség alól, mert a nemzedékek minél inkább érzik maguk mellett az Urat, annál nagyobb felelősséget vállalnak.

3. Ennek a családban történő átadásnak eszköze az élőszó. Izráelben mielőtt az írásosság kialakult volna, mielőtt felállították volna a tanítói hivatalt, az atyák személyesen, élőszóban adták át az igét. Azokban az időkben ez a közlésnek megbízható formája volt. Ma a tanító, tanár elküldi a diákot, tanítványát a könyvtárba, forrásmunka-jegyzéket ad kezébe, hogy okulásához anyagot találjon, ma már inkább azt teszi, hogy leülteti a billentyűs-képernyő elé, hiszen ott mindent megtalál, amire szüksége van. Jól teszi. De tudnia kell, hogy végül is a közlés legegyenesebb módja a személyes beszélgetés.

4. Izráel tanítója a zsoltár elején a régi, ősi időkről beszél rejtett dolgokat (2. v.) majd a hetedik versnél a jövőbe emeli tanítványainak, az olvasóknak a tekintetét. Többször került szemem elé ez a pár, zsoltárt bevezető vers, és amikor az utolsó mondatát olvastam, mindannyiszor valami szorította a torkomat, a szívemet: hogy Istenbe vessék reménységüket. Úgy érzem, hogy minden ezért történik: ezért idézi a múltból Isten nagyságos dolgait, ezért kötelezi tanítványait, hogy adják tovább a Tórát, az Igét.

Nekünk, az üdvidő utasainak szívre kell vennünk a bölcs mondást: Aki elfelejti múltját, nem érdemli meg jövendőjét. Ebben az emlékező évben és ezekben a napokban arra a múltra emlékezünk és azért a múltért adunk hálát, amelynek évein, évszázadain át Isten velünk járta a történelem útját.

Azt mondják, hogy a mai ember reményt-vesztett, s ez vonatkozik reánk, keresztyénekre is. Nincs így. De hogyha csupán a rossz népességi mutatókra hagyatkozunk, ha reményünk táplálója csupán egy bankszámla, ha stabil egyházszervezetünkre alapozunk, akkor a jövőnek kiszámíthatóan hamar vége lesz. Hívő keresztyénnek lenni azt jelenti: Istenbe vetjük reménységünket. Ő a biztosítékunk arra nézve, hogy 500 év múlva is lesz aki ebben a templomban vagy máshol, hálaadó istentiszteletet tart. Ámen.