Ne érintsd és ne lásd! A kehátiak pályaképe. II.

Irvin D. Yalomtól olvasom most éppen "Amikor Nietzsche sírt" című könyvét. Borítóján ott hullámzik hívogatóan a következő mondat: „biztonságosan élni életveszélyes”. Ahogy halad előre a történet egyre világosabbá válik számomra, hogy tulajdonképpen egy közhelyet rangosít fel ebben a tételmondatban: Semmi sem az, aminek látszik. Kislányom a múltkor kérdezte egy szuszra – anya, ugye a magyar ellentéte a román, és a holland ellentéte az angol? És a mennyben nem lesznek olyanok, akik nem hisznek Istenben? Elsőre összeszorult a gyomrom: egyik legfontosabb szülői projektünk az az, hogy a románok, cigányok mind Isten gyermekei, őket ugyanúgy szeretjük és tiszteljük, mint a magyarokat. Senkit nem bántunk azért, mert más nyelven beszél, mint mi. Ennek a szülői projektnek most ez a lecsapódása: a magyar ellentéte a román. De a görcs lassan oldódott, mert semmi sem az, aminek látszik. A folytatás leleplezte ezt, hiszen a magyar annyira ellentéte a románnak, amennyire a holland az angolnak. Semmi ok az aggodalomra, egyszerűen differenciál a gyerek. Ez a differenciálás, a román-magyar kérdés pedig elért egészen az égig: A mennyben, ugye, nem lesznek olyanok, akik nem hisznek Istenben? Erre később visszatérek. Hogyan kapcsolódik az igéhez mindez, amit elmondtam itt a felvezetőben? Semmi sem az, aminek látszik.
A kehátiakról hallottuk 2 héttel ezelőtt, hogy a lévita, kiválasztott törzshöz tartoztak, nekik kellett hordozniuk a pusztai vándorlás során a sátor legszentebb felszereléseit, de úgy, hogy nem volt szabad látniuk, érinteniük még csak egy pillanatra sem, egy nyelésre sem a bíborokba, bársonyokba és delfinbőrökbe tekert szentségeket. A parancs megfellebbezhetetlen volt, és az édenkerti tiltás visszhangzik benne: ne egyetek róla, ne érintsétek sem, hogy meg ne haljatok. Itt pedig ez áll ne érintsétek és ne lássátok még csak egy pillanatra sem, hogy meg ne haljatok. Felmerül bennünk a kérdés: hogyan lehetett ezt a túlszabályozott kényszerpályát hiba nélkül végigjárni? Ám a kehátiak kényszerpályája sem az, aminek elsőre látszik.
Egyrészt van ebben a „ne lásd és ne érintsd”-ben egy nagyon pozitív üzenet, úgy is mondhatnám, hogy a feltámadáshit előképe lesz a kehátiak hite: Tamás húsvétját kapcsolhatjuk hozzá, amikor elhangzik: boldogok, akik nem látnak és hisznek (Jn 20,29) – boldogok vagytok kehátiak, mert nem látjátok és mégis hisztek, és ez a ti megmaradásotok kulcsa. Miért mondom ezt? Ha messzebbre tekintünk ma már azt is mondhatjuk, hogy beigazolódott rajtuk Jézus példamondása: kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután – nem voltak kimondottan papok, második főnökök voltak, ma pedig kimondottan papok, a mai hierarchia így néz ki: vannak a kohaniták és utána a léviták. A modern zsidóságban ismert a kohaniták áldása (ároni áldás), amely csak nagy ünnepek alkalmával hangzik el. A szigorúság emlékét abban őrizték meg, hogy nem szabad az áldásra emelt kohanita kézre rápillantani. Túlélték a halálos szabályokat és megkötéseket – ehhez pedig tényleg kellett hit és bizalom, olyan lelkület, amely tudja: el vannak zárva a szentségek, de hinni, hitre jutni úgy is lehet, hogy ott van köztem és a szent között a lepel. Ott vannak a delfinbőrök, a kék és piros bíborok, ott vannak a kiszínezett szabályok és hagyományok, és van, aki azt mondja, így nem lehet hinni, szabad egyházat, szabad gyülekezetet akarok. A rítusok, sákramentumok, szabályok, csak kényszer az egyházon. És van, aki mondja, és tapasztalja azt, hogy ott vannak a régi és új liturgiák köztem és közötte, de mégis fakadhat hit ezen a kényszerpályán is – ott, ahol nem lehet a szentségest látni, de annál inkább érezni a súlyát, erejét.
Másrészt azt emelném ki, hogy a perikópát egy későbbi magyarázatként, betoldásként tartja számon a szakirodalom (semmi sem az, aminek látszik) – és ehhez a jelleghez kapcsolódóan mondanám, hogy egy olyan madártávlatot kíván képviselni, egy olyan szempontot, amelyet idővel a szigorúság és a szabályok sokfélesége, ezeknek súlyossága elhomályosított. Olyan szempontot, aminek lényege: azt akarom, hogy éljenek. A lepel engem véd, ezen túl az életet védi. Az élet mindig prioritás. Lesznek-e olyanok a mennyben, akik nem hisznek? Csupán alázattal lehet ehhez a kérdéshez nyúlni. Azért is tanulunk teológiát, nemcsak hogy minél precízebben határozzuk meg a túlvilág koordinátáit, hanem azért is, hogy minél nagyobb alázattal tegyük. Nem, ha jól sejtjük nem lesznek, de olyanok sem, akik hisznek. Akkor mi lesz? Élet, élet lesz. Olyanok lesznek, akik élnek. Élők lesznek. Az élet mindig prioritás. Korábban a kehátiak lelkületére utaltam, de megjelenik az isteni lelkület is, az, amely legtisztább formájában a golgotai kereszten mutatta meg magát. Jézus látta, megérintette, megízlelte a halált, hogy a bűn kényszerpályájáról az örök élet pályájára állítson minket. Megízlelte a halált, hogy mi az örök életet ízlelhessük. Ott van az isteni szempont, Isten lelkülete, amit a földrajzi, biológiai, anyagi determináltságaink, külső és belső megkötözöttségeink is sokszor elfednek előlünk, és a nagyon énközpontú lelkiségben úgy jelenik meg: miért éppen velem, aki annyit imádkozom, annyit járok templomba. Miért éppen velünk, akik ennyire közel vagyunk? Hol van számunkra az irgalom? Az előírások, meghagyások relevanciája tehát, az isteni irgalmasság elmorzsolódott, ezért mementó ez az ige a későbbi kehátiak számára. De mementó számunkra is, keresztyén kohanitáknak, hogy bárhova is letett az Isten keze világos vagy sötét mezőre, az élet árnyékosabb vagy fényesebb oldalára – azt akarom, hogy élj, az élet kibontakozzon körülötted, benned, általad. Az, amit te kényszerpályának nevezel, az igazából a neked szánt szent életpálya lehet – amit megszerethetsz, amelyen boldogan, hittel és bizalommal járhatsz. Elmondható tehát, hogy a delfinbőrbe, kék és piros bársonyokba bugyolált szentségek, elzárt szentségek nem jelentik azt, hogy Isten elzárkózik a kehátiak elől. Az életpályán a szabályokon túl mást is megláthatnak.
Ott vannak fölötted Áron és fiai – az irgalom a másik emberen keresztül érkezik. Ott vannak a szupervízorok, földi tekintélyes tekintetek, akik figyelmükkel őriznek, hogy azt tegyétek, ami megtart az életben. Megjelenik a személyes figyelembe rejtett isteni irgalmasság. Személyes figyelem a szabályok személytelenségében és ridegségében, a lét tárgyiasult részében, dadogásában és vacogásában egy leheletnyi melegség. A személyesség, az egymásra való odafigyelés nyelésnyire megnyitja a hierarchia szintjeit – ott is és ma is, a legnagyobb kiváltság pedig az, hogy egymásra bízott bennünket az Úr, kölcsönösen vigyázhatunk egymásra, a főnökök vigyázhatnak egymásra, hogy küldetéseinket teljesíthessük, hogy a kényszerpályáról az életpályára terelgessük egymást és megtapasztalhassuk, hogy az élet ezáltal, hogyan gazdagodik és a szűk, szögletes mezők ellenére milyen tágas teret teremt a személyes figyelmen keresztül érkező irgalmasság. Ámen.

Imádság
Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy te rendelkezel életünk és szolgálatunk felett. Földi szemünk elől sok isteni titok elzárva van, mégis olyan jó megtapasztalni, hogy így is születik hit és bizalom, engedelmesség és megelégedés. Fordulj hozzánk, Urunk, hogy mi is odafordulhassunk azok felé, akiket reánk bíztál, akikért felelőssé tettél. Köszönjük, hogy ma reggel is elevenné akarod tenni figyelmünket, de nem azért, hogy irigység, frusztráció, elégedetlenség felhőzzön bennünk, hanem azért, hogy növelje és gazdagítsa az életet, amelyet te gondoltál el számunkra. A téli vizsgaidőszak végén állunk, Urunk. Hálát adunk neked a tanulás, a szellemi küzdés lehetőségéért. Köszönjük, hogyha a kevesebbről többre juthattunk. Légy velünk a továbbiakban is, hiszen jól tudjuk, hogy nemcsak tantárgyakból, hanem emberségből, alázatból, kitartásból és engedelmességből is vizsgázunk nap mint nap. Erősíts minket a te Lelked által, hogy a nekünk szánt életpályán élő reménységgel, erővel és bizalommal járhassunk. Ámen.