Szentháromság vasárnapján az egyházi hagyományban az egyik olvasmány éppen Ézsaiás 6, ezért került be a mai istentiszteleti programba. Az egyházi értelmezés a háromszoros szent-mondásban (triszhágión) és a „ki lesz a mi követünk?”-kérdésben hagyományosan – bár vitáktól nem mentesen – a Mindenható többlényegűségének (klasszikusabban: a Szentháromságnak) egyik kinyilatkoztatását látta. Ismertek annyira, hogy gondolhatjátok: ma nem ezt a hagyományos olvasatot szeretném az igehirdetés központi gondolataként felerősíteni. A megadott téma ürügyén, de annak lelkületétől vélhetően nem idegen módon, egy másik szempontot szeretnék kiemelni: az Isten önkijelentésének vállaltan paradox jellegét.

Egyszerűen összefoglalva Ézsaiás próféta küldetése így hangzott: beszélj úgy, hogy ne értsék, hogy mit szeretnél mondani. S mindezt tudatosan, következetesen, folyamatos isteni kinyilatkoztatás szerint. Mert az ismerős, ugye, hogy a prédikátor úgy beszél, hogy senki nem érti mit szeretne mondani. Talán még ő maga sem. Ehhez isteni megbízás nem kell, sőt. Ehhez elég egy „túlképzetlen” egyházi szolga, ahogy Ézsaiás mondaná, egy tisztátalan ajkú személy, egy prédikációnak káromolt vacak szöveg, s egy érdektelen, közönyös, gyülekezetnek nevezett embercsoport.

A lebutított igazságokat kereső korban nem könnyű hinni abban, hogy találok még rajongókat a paradox isteni beszédmód valóságának feltérképezéséhez, de azért teszek egy próbát. Magyarázni ugyan nem szeretném, mert az isteni paradoxon is olyan, mint a szuperpozíció a kvantumfizikában, ahol az a parányi részecske (elektron vagy fényrészecske), amely egyszerre több lehetséges állapotban van, azonnal összeomlik, ha elkezdenénk egy állapotban megmérni. (Lásd Augustinus az időről: „ha nem kérdezed, értem, ha kérdezed, nem értem” – Vallomások xi.).

Ézsaiás világát, szellemi kontextusát beszédei révén egészen jól tudjuk rekonstruálni. Egy olyan világ prófétája volt ő, ahol semmi nem az, aminek látszik. Egyik helyen ezt mondja a próféta kortársairól (29:13–14): „Mivel ez a nép a szájával közeledik hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem, és félelmük irántam csak betanult emberi parancs, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz bölcsei bölcsességének, és értelmeseinek értelme rejtve marad.” Ma azt mondanánk: itt minden fake! Fake az istenimádat, fake az istentisztelet, fake a hit. S egy ilyen világba küld az Isten is egy fake prófétát! A 9-10. versek ennek a mímelt prófétaságnak, mint egy utolsó kétségbeesett isteni próbálkozásnak a történetét mesélik el: a sok tisztátalan ajkú ember között, most tisztátalan ajkon keresztül szólal meg az isteni hang. Még egyszer, utoljára, hátha összejön. Ha már a szóból nem ért ez a nép, talán a műfaj ismerős lesz.

Ez az ige minden zsigerében az Isten-ember kommunikáció megmentésének esélyeiről szól, az egymás gondolatainak észleléséről, azok megismeréséről: a látásról, hallásról, megértésről. De abban, amit a próféta mond, minden váratlan: „Hallván halljátok, amit mondok!” – így kezdődött abban a korban minden nyilvános beszéd (van néhány példánk a Bibliában: Jób 13:17; 32:2; 37:2; Ézs 55:2). Csakhogy ami itt furcsa, hogy rögtön hozzáteszi: de „ne értsétek meg”, mintegy elvágva annak lehetőségét, hogy az elhangzó isteni üzenet célba érjen.

A prófétának adott küldetés paradox jellegének sikerült megvezetnie nemcsak az egykori hallgatóságot, hanem a modern bibliafordítókat is. Küldetése szerint ugyanis Ézsaiás prófétának hallgatósága szívét nem megkeményítenie kell (ahogy ezt a szöveget gyakran tévesen értelmezik), hanem kövérré tenni, amely a Biblia világában a jólét, jókedély metaforája volt. A fület nem süketté tenni, vagy bedugni, hanem kávóddá tenni, amelyet talán így fordíthatnánk: terheld le, de közben a kávódban a háttérben valami pozitív, dicsérő, nyájas beszédmód allúziója zsong. A szemet pedig nem bekötni kell (vagy megkenni), mint ahogy az a bibliafordításokban szerepel, hanem dédelgetni, kápráztatni, látvánnyal elárasztani.

Ézsaiás mímelt prófétaságának minden mozzanata ismert jelenség a kortárs kultúrában is, egyházon kívül és belül. A paradox és egyszerre fájdalmas viszont az, hogy úgy műveljük, hogy magunk sem vagyunk annak tudatában, hogy az, ami történik egy fake világ, a megvakított látnokok és az elveszejtett bölcsek világa. Ebben a kontextusban a mai istentiszteleten három Ézsaiás 6:9-10 által inspirált gondolatot emelnék ki.

1. Az információtelítettség csapdája

A „hallván halljatok, látván lássatok” nem magyaros fordításában a héber szöveg nyelvi szinten is a telítettség érzését kelti. A látvánnyal elkápráztatott szem, s az információval leterhelt fül képe mind azt sugallja, hogy a mímelt próféciák világában adatból nincs hiány, csak úgy árad, de ez az információáradat éppen a megtévesztés szándékával történik.

Az 1970-es évektől kezdve beszélnek már arról, hogy az információ bősége figyelemszegénységhez vezet. Nem az adat a szűkös erőforrás, hanem a figyelem, amellyel a sok adatot feldogoznánk. Ezt a jól ismert tényt propagandacélokra is használják, amikor nagy mennyiségű, sok csatornán gyors replikációval terjesztenek információkat, amelyek célja elsősorban nem a meggyőzés, hanem a kimerítés, elhalmozás, összezavarás. Orwell még attól félt, hogy az igazságot elveszik tőlünk. Azóta legalább annyira fenyeget az a veszély, hogy belefulladunk a lényegtelen információkba, s a lényeges információk is elveszítik valódi jelentőségüket. Jézus mondása szerint: a gyöngyeitek a disznók közé kerülnek.

Jorge Luis Borges 20. századi argentin írónak van egy ismert novellája, Ireneo Funes, az emlékező, amelynek a főszereplője egy 19. éves fiatal, Funes, aki egy baleset következtében a tökéletes emlékezet birtokosává válik: minden levelet minden fán, minden pillanatot a maga egyszeri, megismételhetetlen részletességében lát és őriz meg. De éppen ez a teljességre való figyelem teszi tönkre. Funes mindent lát, de semmit nem ért. Nem fér a fejébe, miért hívják ugyanúgy „kutyának” azt az állatot, amelyet 3 óra 14 perckor, oldalról látott és azt, amelyet 3 óra 15 perckor, szemből látott, amikor a kettő minden részletében különbözik. A világ nála a részletek elviselhetetlen, szakadatlan halmaza, amelyben semmi sem lényegtelen, és épp ezért semmi sem lehet lényeges.

Borges pontosan elmondja, miért. „A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak…” Szó szerinti beteljesülése a próféta szavának: látván lássatok, de ne ismerjetek fel.

Az online média világában az egyházi kommunikációban is úgy termelődik a tartalom, mint mészárszéken a darált hús. Látványosabbnál látványosabb megoldások, montázsok és tartalmak versengnek figyelmünkért. Az irrelevánsabbnál irrelevánsabb szöveg és médiatermékek úgy szaporodnak, mint a penészgomba. Te is azt hiszed, ha egy mondatban ott van Isten, vagy Jézus, attól evangéliumot hirdetsz?

Zaj van. Mit csinálsz? Feltekered? Vagy keresed a csendet.

2. Az ablaknak álcázott tükör megtévesztése, avagy a narcizmus csapdája

Ézsaiás mímelt próféciájának minden sorában ott van a gyönyörködtetés jelensége. A kövérre hizlalt szív, amely folyton a pozitív megerősítést hallja, a hallgatója fülét dicsérettel (kávód) terhelő (kávad) beszéd, a látványosabbnál látványosabb mutatványok, jelek és csodák, amelyekkel ámulatba ejti nézőközönségét. Nem ablak ez, amelyen keresztül egy másik valóságot mutatna meg, hanem tükör, amely azt erősíti fel, ami bennük van, amit látni, hallani és érezni szeretnének, szemükkel, fülökkel és szívükkel. Ilyen egy fake próféta.

A social media algoritmusai, de újabban az AI hízelgő modelljei is ilyen lélektani folyamatokra alapozva zárnak be a maguk tükörtermébe. Vég nélkül mutatják azokat az információkat, amelyeket látni szeretnél. A valóságtorzításnak az a formája, ahol nem cáfolnak, nem hangzik kritika, ahol egyetértés van, s ahol magamból kifelé tekintve is csak magamat látom viszont visszatükrözve. A lélektanban ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy az elme azt érzi igaznak, ami könnyen feldolgozható, ismerős, gördülékeny, konszonáns. Egyetérteni könnyű, az ellenvéleményre választ megfogalmazni fáradtságos, valóságos testi feszültséget, kellemetlenséget okoz.

Az ismerős görög Narkisszosz-mítoszban a szépséges férfialak a nimfák helyet önmagába szeret bele, a saját kiterjesztett képe zsibbasztja el (gör. narké), s végül ennek áldozatává válik. Elzsibbad önmaga látványától, mint a narkótól.

Ez a narcisztikus lelkület nem idegen, egyházi világunkban sem. Az Ószövetség egyik története szerint Aháb király egyik csatája előtt, harcra készen, 400 udvari prófétája előtt felteszi a költői kérdést: „Menjek harcba?”. S hallja a visszhangot: „Menj a harcba, mert győzni fogsz!” (1 Kir 22:6). Ez az áltatók és az áltatottak egyháza. Vezetők és udvari költők háborítatlan harmóniája. Aháb idején egyetlen próféta volt, aki szembement ezzel a narcisztikus hagyománnyal: Mikájáhu, azaz a „kicsoda olyan, mint Jáhú”-nevű próféta. 400 az 1-hez. Vajon ma más az arány? Gondolkodtam: Évente kb. 20 teológus végez. 20 év alatt 400 teológus. S 20 év alatt egyetlen próféta?

Vajon te hang vagy, vagy csak visszhang? Ablakot mutatsz, vagy csak visszatükrözöd azt, amit látni szeretnének?

3. A nyelv prostituálása, avagy a kétértelműség és gyanakvás kultúrájának csapdája

Hannah Arendt a 20. század első felében írt néhány nagyhatású elemzést a totalitárius rendszerekről (A totalitarizmus gyökerei; Hazugság a politikában c. esszé), amelyben azt állítja, hogy a szervezett hazugság célja nem az, hogy elhiggyünk egy konkrét valótlanságot. A cél mélyebb és rombolóbb: magát az érzéket számolja fel, hogy egyáltalán létezik igaz és hamis. A totális uralom ideális alattvalója nem a meggyőződéses híve, hanem az, akinél megszűnt az a képesség, hogy a tény és a fikció között különbséget tegyen. Ha minden állítható és minden cáfolható, az ember nem hisz semmiben, vagy bármiben hihet. A cinizmus és a hiszékenység ugyanannak az éremnek a két oldala: mindkettő az ítélőképesség halála.

Egy másik 20. századvégi szociológus pedig az igazság-utáni társadalomról beszél (post-truth society, Ralph Keyes). Szerinte a mai megtévesztés jellemzően nem a színtiszta hazugság módszerével dolgozik, hanem egy harmadik kategóriával, a kétértelmű állításokkal, amelyek nem egészen igazak, de épp csak elmaradnak a hazugságtól („felturbózott igazság – enhanced truth”). Egy olyan kultúráról beszél, amely a hazugságot „következmény nélküli vétséggé” szelídíti, miközben az egész társadalomban nyugtalanító módon nő a gyanakvás.

Az egyházi nyelv prostituálása nem ismeretlen számunkra sem. A tisztátalan ajkak világa, amely feltartóztathatatlanul halad a totális elnémulás felé. Túl sok, egyre több az egyházi nyelvben is a kétértelmű szó, vagy kölcsönadtuk a politikának, vagy mi magunk vettük kölcsön tőlük. Túl sok az olyan szó, amiről József Attila azt mondaná, szavak, amelyektől megtagadták a valódi értelmet.

Ézsaiás látomásaként szoktak hivatkozni erre a szövegre. De ez nemcsak Ézsaiás látomása. Ő innen lentről látja, ahogy az Isten hatalmas palástja, uradalmi jelképe betölti a mennyei templomot. De van itt egy másik látomás is. A szeráfok látomása. Ők azt látják, hogy az Isten kávódja, királyi dicsősége betölti a földet. Mintha azt mondanák: Ézsaiás, amit te itt látsz, mindaz a tisztesség, királyi hatalom ott van a földön is! Teljes széltében betölti a földet. Júda és Izrael, ez a nép, nem látja sem a mennyei palástot, sem a földön tündöklő dicsőséget. Itt, ebben a dimenzióban egymásra hangolódó tiszta harmónia van: szent, szent, szent a Seregek Ura. Ott lent a tisztátalan ajkak világa. De ott lent nem az Isten hiányzik, hanem a szem, amely a káprázaton túl észrevenné, a fül, amely a zajban meghallaná, a szív, amely elkényeztetett jólétében ráérezne.

Tisztítsd meg szíved, Jeruzsálem népe. Hogy megtartassál, mosódj hófehérre. Karmazsin színű bűneidből tisztulj, hogy ki ne pusztulj.