Elkophat-e az időtlen bűn az időben? Vladimir Jankélévitch a kvázi-bocsánat egyik formájáról

Visky Sándor Béla: Elkophat-e az időtlen bűn az időben? Vladimir Jankélévitch a kvázi-bocsánat egyik formájáról. In: Studia Universitatis Babeș-Bolyai, Theologia Reformata Transylvanica 63.1 (2018), 60-74. pp.

Szerzőnk szemléletében az idő is éppen úgy változik, mint a folyó, melybe nem léphetünk be két alkalommal. A szenvedés okozása és tapasztalata e két transzcendens valóság együttese átalakítja a tettest és áldozatot; ennek alapján lehetne elévültnek tekinteni a vétket. Az elévülés azonban sohasem helyettesítheti a bocsánatot. A felejtés nem morális aktus. A hiányos emlékezet felületesség, a túl erős emlékezés azonban haragot szül. Spirituális kapzsiságra utalhat azonban, ha valaki a gonosz tapasztalatának integrálását a megbocsátás útján mintegy hőstettet kívánja véghezvinni. Az erkölcsi lény nem tesz úgy mintha semmi sem történt volna, noha – paradox módon – számára valóban nem történt meg. Jankélévitch szerint a bocsánat a szeretet legmagasabbrendű tette az önátadás mellett, amelyet nem lehet az idő vasfogára bízni. Ebben az esetben áll elő az elévülés groteszk példája, amely szerint ugyanaz a vétek egy bizonyos határidőn túl már nem számít bűnnek. Ezért kell a megbocsátásnak azonnalinak lennie. Ennek szükségét nem oldja fel a tettes vezeklési idejének a hossza, sem az áldozat lassú felejtése, hisz a keserűség ott van a lélek mélyrétegeiben. Ugyanakkor, a megbocsátás nem teszi meg nem történtté a bűnt. Jankélévitch szerint különbség van a személyes sértés és a világ rendje ellen elkövetett bűn között. Ez utóbbi esetben a megbocsátás az igazságosság elárulása volna. “Az igazságos harag” az értékek és mártírok iránti hűség jele. Nem lehet az időtlen bűnt az időre bízni: adhat ugyan gyógyulást, de megváltást soha.