Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám

Az ünneplők a lombsátor ünnepének utolsó nagy napján templomi zene és bibliaolvasás közepette nagy örömmel merítettek vizet a Siloám tavából. Erről az örömről a Misna ezt mondja: „Aki a vízmerítés örömét nem látta, az élete során még soha sem látott örömöt”. A lombsátor ünnepének utolsó nagy napján a papok hétszer járták körül az áldozati oltárt és ágakból készített csokrot lengetve énekelték a 118. zsoltár szavait: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó”. Az Isten tiszteletének felülmúlhatatlan csúcspontja volt ez.

Jézus éppen az ünnepnek ezen az utolsó nagy napján szólalt, pontosabban kiáltott fel. Az időzítés nem véletlen. Ezt biztosan tudjuk, hiszen ez a 7. fejezet egyik hangsúlyos, nyomatékos témája: A fejezet elején éppen ezzel az ünneppel kapcsolatban mondja Jézus: „Az én időm még nincs itt…; az én időm még nem tölt be” (6. és 8. v.). Az, hogy most megszólal, az az ő idejének megérkeztét jelzi.

Annak, hogy mikor szólal meg Jézus, fontos üzenete van. Megszólalásának időzítése által ezt az elképzelhető legnagyobb örömöt, minden öröm mérőfokát, és annak alkalmát, a lombsátor ünnepének tetőfokát, elégtelennek és viszonylagosnak nyilvánítja. Azt mondja: Ez, amit ti most átéltek, nem a maximum, a legtöbb, amiben a hívő ember részesedhet. Ez az emberileg legtöbb valójában kevés, élesebben fogalmazva: elenyésző ahhoz képest, amit én hozok. De a sok kevés-mivolta csak a többhöz, a legtöbbhez mérve, ahhoz viszonyítva lepleződik le. A földi világ maximumai csak a mennyei világ nagyságának árnyékában zsugorodnak igazi nagyságukra, pontosabban kicsiségükre. Felszólalásának időzítésével ezt mondja Jézus: Igazán nagy kár lenne megelégedni a kevéssel, hiszen „én azért, jöttem, hogy életük legyen és (az) bőségben legyen” (Jn 10,10).

A most közöttünk megszólaló Jézus először azt kérdezi tőlünk: Mi az, amivel megelégszünk, mi jelent számunkra beteljesülést? Honnan származnak a mércéink, miből táplálkoznak az elvárásaink? A magunk lehetőségeiből, vagy az Isten lehetőségiből? A minket körülvevő, környező világunkban elérhető maximumokból, vagy a felettünk való világból? Tapasztalatinkból, élményeinkből, eredményeinkből, vagy az Isten ígéreteiből?
Ezekre a kérdésekre nagyon egyszerűen válaszolhatunk, ha megvizsgáljuk a reakcióinkat: Mit teszünk, ha baj, csalódás ér minket?

Ha elkeseredünk, és azon gondolkodunk, hogy feladjuk, akkor elvárásaink e világból származnak – akkor is, ha még oly nemesek is. De ha elkeseredésünkben és csalódásunkban imádkozni kezdünk, és a továbblépés új lehetőségei után kutatunk, akkor erőforrásaink és elvárásaink nem földiek. A Jézus Krisztus által hozzánk intézett kérdésre úgy is válaszolhatunk, ha életünket és az Isten igéjével kapcsolatos tapasztalatainkat most néhány bibliai vers fényébe állítjuk. Tegyük meg ezt most közösen:

Tudjuk-e, mit jelent ennek az igének a valósága: „aki véghetetlen bőséggel mindent megcselekedhet – ezek az Isten lehetőségei –, feljebb, hogysem mi azt kérjük, vagy elgondoljuk – ezek a mi elvárásaink ‒, a bennünk munkálkodó erős szerint – ez az új, felülről való mérce és a hitnek tapasztalata” (Ef 3,20). Ismerős-e számunkra ez a tapasztalat? Voltak-e, vannak-e életünkben olyan események, történések, amelyek erről a „feljebb, hogysem mi azt kérjük, vagy elgondoljuk” egyértelműen tanúskodnak. Én itt nem csak, vagy talán elsősorban nem arra gondolok, amit Isten anyagiak terén nekünk elvárásaink felett kirendelt, hanem arra, amikor cselekvéseink messze meghaladták önmagunk lehetőségeit. Arra, amiről minden kétséget kizárhatóan elmondhatjuk: ez nem belőlem származik, hanem bizonyosan Istentől, hiszen erre én természetemnél, öröklött tulajdonságomnál, beállítottságomnál, képesítésemnél fogva nem lennék képes. És ha vannak ilyen hittapasztalataink, milyen gyakoriak azok? Életünk kiemelkedő fénypontjairól van-e szó, vagy hitéletünk csodás mindennapos tartozékáról?

Tudjuk-e, hogy mire vágyakozott Pál apostol akkor, amikor így sóhajtozott: „Hogy megismerjem őt és az ő feltámadásának erejét” (Fil 3,10).

Értjük-e, nem teológiailag és nem az értelmünkkel, hanem egzisztenciálisan és egész lényünkkel, hogy mit jelent: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”?

Ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolása nagyon fontos, ahhoz, hogy megértsük Istennek mai üzenetét, üzeneteit.

A Jézus mennybemenetelének, amelyet három nappal ezelőtt ünnepeltünk, célja többek között az, hogy aki „fel ment, feljebb minden egeknél, mindeneket betöltsön” (Ef 4,10). A világmindenség vonzáskörén, elképzelhető legvégső határán túl lévő Krisztus e világ fölött álló kimondhatatlan, elképzelhetetlen lehetőségek megtestesítőjeként, megjelenítőjeként áll ma közöttünk, hogy legyőzze korlátainkat és részeltessen az ő korlátlan hatalmának munkájában és erejében.

Az igeszakaszból, amely által Isten ma szól hozzánk, az emberi legtöbbnek és az isteni legtöbbnek, az evilági maximumnak és a túlvilági „feljebb, hogysem”-nek négy területét állítja elénk a mi Urunk, hogy ezen a négy területen megvizsgáljuk életünket és megtapasztaljuk az ő mindent felülmúló gazdagságát.

Az első terület: az Isten cselekvésére való emlékezés, szemben az Isten ma megtapasztalható munkálkodásával; a második terület: az öröm hangulatával eltompított, elnémított belső szükség, szemben a teljes valóságával felszínre törő és kielégített szükséggel; a harmadik terület: rapszodikusság, szaggatottság, hegyek és hullámvölgyek váltakozása szemben a folyamatossággal és kiegyensúlyozottsággal; a negyedik terület: Isten áldásaira való vágyakozás, szemben az Isten iránti vágyakozással.

1. Isten cselekedetei a múltban és munkálkodása a jelenben

a. Történelmi emlékezés
A választott nép a maga legnagyobb ünnepén azokra a csodákra emlékezett, amelyeket pusztai vándorlás során megtapasztalt. Elsősorban arra, hogy Isten a puszta kellős közepén vizet fakasztott népének, és így életben tartotta azt. Most azonban ott van közöttük az élő víz. Az emlékezés Isten múltbeli cselekedeteire, Jézus pedig Isten benne történő jelenbeni munkálkodására utal. A János evangéliumának „én vagyok”-mondásai azt üzenik: Isten népe nem a múltból él, hanem a jelenből, Isten cselekvő jelenlétéből. Ehhez képest minden emlékezés kevés, sőt, egyesen káros, mert elfedi, eltakarja az Isten munkálkodásától terhes jelent.
Kedves testvéreim, a múlt, legyen az dicsőséges vagy fájdalmas, népünk múltja, egyházunk múltja, vagy éppen saját múltunk, nagyon értékes számunkra. De nem szabad azt túlértékelnünk. Értéke abban van, hogy látjuk benne Isten keze cselekvésének nyomát. Tudjuk, hogy honnan jövünk. Ha ennél több, akkor csapdává válik, meneküléssé. Ha ennél több, akkor eltakarja, elfedi Isten jelenlétét. A múlt szerepe abban van, hogy legyenek megbízható kapaszkodóink a ehéz időkben. De csak a nehéz időkben és nem a mindennapokban. Ma sokan hangoztatják a történelmi tudat fontosságát mondván, hogy az a nép, amely múltját nem becsüli, jövőjét nem érdemli. Ez kétségtelenül igaz. De az is igaz, hogy az a nép, amely múltját túlbecsüli, abból mítoszt gyárt, eljátssza a jövőjét. Ez érvényes ránk, egyénekre is. A múlt, az eltelt idő, a tegnap Isten jelenlétében elnyeri az őt megfelelő helyet, hogy szabaddá tegye az utat Isten jelen-levésére, mai, mostani cselekvésére.

b. Isten igéje és Isten beszéde
Jézus az ünnep utolsó nagy napján felállt és kiálta, mondván…. A tanítók, akik Isten kijelentett akaratát magyarázták, ültek, a próféták, akik Isten időszerű üzenetét közvetítették, akik által Isten beleszólt a világba, annak menetébe, megszólított embereket, beleavatkozott azok életébe, álltak. Jézus felállt és kiálta, mondván…: Ő nem magyarázott, nem értelmezett, hanem megszólító üzenetet közvetített.

Kedves testvéreim, lehet, hogy hozzánk a Rabbi, a tanító-, a mester-Jézus, az ülő Jézus áll közelebb, mint ez a megszólító, álló, próféta-Jézus. Sokkal könnyebben megtaláljuk Isten igéjének értelmét, mint annak üzenetét. Sokkal jobban értünk az ige mondanivalójának kifejtéséhez, mint Isten aktuális üzenetének megtalálásához. Mi jól ismerjük azt a kijelentést, amely Krisztusban jutott teljességre, de kevésbé ismerjük azt, ahogyan ma Isten beszél. Sokkal közelebb áll hozzánk az Isten Bibliában rögzített, körvonalazott igéje, mint az Isten beszéde. Pedig a mi Istenünk nemcsak önmagát kijelentő, hanem beszélő Isten is.

Isten sohasem szűnt meg cselekedni: az után sem, hogy üdvösségünket Krisztusban véghezvitte. Aki Krisztusban érettünk cselekedett, az ma világunkban és bennünk munkálkodik. Ezért nem kell, nem lehet nekünk az Isten cselekedeteire való emlékezésből élnünk. Jézus nem azt mondta az úrvacsora szereztetés igéjében, hogy ezt cselekedjétek az én üdvösséget szerző tettem emlékezetére, hanem azt, hogy ezt cselekedjétek az „én emlékezetemre”. Rá emlékezni, aki nem múlt el, hanem aki él és munkálkodik, azt jelenti: Ő a mi cselekvésünk belső és legmélyebb indítéka.

Isten sohasem szűnt meg beszélni: az után sem, hogy magát Krisztusban kijelentette. Ezért nem kell nekünk, nem szabad nekünk Isten igéjének értelmezésénél, magyarázatánál megmaradnunk. El kell jutnunk az ő beszédéhez, mert az ő beszéde – nem az ő igéje – által van a hallás és a hallás által a hit. Azt hiszem, hogy Isten kevésnek, elégtelennek találja azt, hogy valamelyik lelkipásztor „igemagyarázatot tartott”. Még azt a mondatot is át kell gondolnunk, hogy „Isten igéjét hirdetjük”. Ez csak akkor helyes, ha az ige alatt nem az írást, a betűt, hanem az élő Krisztust hirdetjük. De ez az élő Krisztus nem csak Isten önkijelentése, hanem az Ő megszólító, személyesen nekünk szóló, akaratát közvetítő beszéde is. Az az érzésem, hogy mi Isten igéje alatt elsősorban nem ezt az élő személyt, hanem a róla szóló írást, bizonyságtételt, a Bibliát értjük. Ám ez kevés a Jézus álló kiáltásához mérten. Talán ahhoz is kevés, hogy hallást, a hallás pedig hitet ébresszen.

2. Elfojtott, vagy felszínre jött és kielégített szomjúság

Az álló Jézus ezt kiáltotta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyon”. Az ünnep tömeg-megnyilvánulás, ahol az ünneplés, a közös öröm magával ragad minket ‒ olyannyira magával ragadhat, hogy elfelejtkezünk az életfontosságú szomjúságunkról. Ám ha az ünnep elmúlik, és a tömeg szétoszlik, akkor újra előjön ez a szomjúság – mert azt nem elégítette ki ünneplés. Ezért kevés az ünnep és az ünneplés, sőt – akárcsak az emlékezés – káros is lehet. Elfelejtetheti velünk igazi szomjúságunkat.

Jézus kiáltása által arra nyújt lehetőséget, hogy minden szomjúságunk, életünk elemi életszükségletei felszínre törjenek, sőt, arra ösztönöz, hogy felszínre hozzuk őket – teljes valóságukban és nagyságukban.

Az ünnepben az a legfontosabb, hogy rámutasson arra, Akit ünnepelünk. Jézus kiáltása ezt hiányként leplezi le, hiszen ő csak akkor kiált, amikor nagyon egyértelműen Istenre akar mutatni. Kiáltása értelmében az ünnep eltévesztette rendeltetését, ha nem idézi meg a mai szomjúságot oltó, kielégítő Istent. Ekkor az ünnep nem Isten „ünneplése”, hanem közösségi megnyilvánulás, vagy akár önmagunk ünneplése istentiszteleti köntösben.

Isten azt üzeni ma nekünk, hogy elsősorban nem felfokozott öröm-hangulatra van szükségünk, hanem arra, hogy szomjúságunk felszínre törhessen. Erre nyújt Ő lehetősséget. Mi pedig megnyithatjuk a gátakat, felfedetjük rejtekeinket, és közösségünket olyan közösséggé formáljuk, amely nem abban segít, hogy bajainkat letagadjuk, hogy a „minden rendben” szerepét játsszuk, hanem abban, hogy felvállaljuk önmagunkat legmélyebb vágyakozásunkkal együtt. Ezt várja tőlünk az a Jézus, aki kiáltásával a szomjúságot nem tompítani, hanem felfokozni igyekszik.

De miközben erre hív, ebben támogat is minket. Ezt mondja: „nincs olyan nagy szomjúság, amelyet ne tudnék kielégíteni, hiszen belőlem élő víznek folyama – nem csermelye, nem patakocskája, hanem folyama – árad.” Olyan folyam, ami a bibliaolvasásából tárult elénk. Azt mondja: „az én hatalmamhoz, az én erőmhöz, az én lehetőségeimhez képest semmi sem túl nagy, semmi sem túl mély, semmi sem kilátástalan, semmi sem halálos.”

És támogat azzal is, amikor ezt mondja: „Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyon”. Nálam nem csak a szükség felfedésére, hanem annak kielégítésére is lehetőség van. Vagy inkább: Aki a szükségét felfedi, az bizonyos lehet afelől, hogy nem megy el tőlem szomjasan. Nálam nem a kibeszélés a lényeg, a nyomorúság, a baj, a gyász, az aggódás kibeszélése, hiszen ez hozzám képest kevés, hanem annak megoldása.

Ha valaki szomjúhozik közülünk, ne engedje, hogy bármi is elfeledtesse vele a szomjúságát, ne fogadjon el olyan segítséget, amely annak elnyomását szolgálja. És ne ijedjen meg szomjúsága nagyságától, mert semmi az a Jézusból ömlő élő víz folyamához képest. Ne féljen a kudarctól és a csalódástól, mert bizonyos, hogy Istennél kielégül a szomjúsága.

3. Rapszodikusság és folyamatosság

És nem csak most. Jézus azt mondja: élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből, akiről az Írás beszél. Folyamatosan, kiapadhatatlanul, ingadozás, hozamcsökkenés nélkül: mindig és egyformán.

Ehhez képest kevés és szegényes a rapszodikus, szaggatott, töredezett, alkalomszerű megelégedés. Jézus azt mondja: a hit, az öröm, a békesség, a megoldások megtalálása nem életünk ritka eseményei közé tartoznak. Ezért nem idealisztikus, nem valóságidegen a felszólítás, hogy „szüntelen, szünet nélkül, folyamatosan örvendezzetek”, hanem maga a valóság, a mennyből földre jött valóság – bajaink és problémáink ellenére, sőt, azok közepette.

Ne engedjük, hogy egy rosszul értelmezett realitás, vagy, ahogy mondani szoktuk, „a fellegekben járás”, megfosszon minket ettől a folyamatos élettől. Ha hallgatunk az ilyen szóra, ha örömünk, boldogságunk, békességünk mércéjét a földi realitásokhoz mérjük, ha „leszállunk a fellegekből”, azokból a fellegekből, ahova Jézus felemelkedett és ahová minket magához emel, a magasságokból a mélységbe, egyre nagyobb szakadékokba zuhanunk. Megkeseredett lelkű emberek leszünk, környezetünk számára pedig kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok.

4. Isten ajándékai és Isten maga

Van még valami, ami Urunk gazdagságához és szándékához mérten kevés: az, ha szomjúságunk, vágyakozásunk Isten helyett az ő áldásaira irányul. A lombsátor ünnepén Isten választott népe arra emlékezett, ahogy Isten megmentette őket a pusztában a szomjhaláltól. Most pedig vizet merítenek, azt pedig az oltár fölött kis ezüstcsészékbe öntötték, majd az oltárra, hogy így Istent arra ösztönözzék, hogy esőt adjon. A föld szomjúsága és annak kielégítése a fontos, fontosabb, mint a saját szomjúságuk. Isten áldásai a fontosak. De ez kevés ahhoz, amire Jézus hív: „Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyon”. Ez kevés ahhoz, amit Isten akar adni: „Aki őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk”. Vele együtt. Jézus így kiáltott: Nála nélkül értéktelen és haszontalan a „minden”, Isten szándékához képest, hogy önmagát adja nekünk, kevés az összes isteni áldás kívánása. Az Isten önmagát ajándékozó szándékára egyetlen helyes válasz van: „Feletted való jóm nincsen nékem”. Mondjuk ki ezt a választ. Ámen.